akármi

Nagyképűen fogalmazva lehet, hogy egy pályafutásnak vége szakad?

Mármint az enyémnek. Nem volt nagy cucc. Huszonévesen elkezdtem egy kétballábas csapattal. Aztán elindult egy amatőrcsapattal. Isteni, finom, szenvedélyes meccsekkel. Nagy védésekkel. Kis pótolhatatlansággal. Edzőtáborokkal, iszokossággal, röhögésekkel, mindig új felszerelésekkel.

És most?

Két agyrázkódás, achillesgyulladás, nyár közepe óta alig léptem pályára.

Nehéz dolog titokgazdának lenni. Pszichiáterek, pszichológusok, papok, politikusok nem tudom, hogyan birkóznak ezzel.

Megesik, hogy egyesek rámbiznak súlyos, komoly titkokat. Mint afféle félig rendes ember, igyekszem is ezeket megőrizni.

Magam is tudom, milyen fontos, életbevágó lehet adott esetben egy titok megtartása. Viszont az ember nem érzéketlen tuskó és igenis foglalkoztatják a hallottak. Sokszor nehéz is mit kezdeni velük.

Akadt valaki, aki ismét titokgazdává választott. De talán nem csak azzá. Döbbenetes és olykor nem tudok mit kezdeni a helyzettel. Hogy én lettem valakinek a lelki valakije, noha van neki rendes valakije is. És erre kit hiv fel fontos pillanatokban, egy héten többször: engem. Azokban a szitukban, mikor sztem az embernek a legfontosabbat kéne felhivnia. És annak nem nekem kellene lennem.

Ne értsük félre. Nem kicsapongás, megcsalás ez. Legalábbis testileg és nem is lesz. Csak valahogy lelki félredugás. Vagy nem?

ui.: aki olvasol és magadra ismersz: meg ne bántódj nekem. Csak nekem is nehéz, mert nem vagyok teljesen érzéketlen. Tudod.